2001 októberét írunk. Történelmi pillanat volt ez a csoport életében hisz számtalan Csonka országbeli túrát már magunk mögött hagytunk a kilométereket nem számolva. Most valami olyan dolog volt kilátásban, ami mérföldkő egy kis csoport életében. Foci meccsre indultunk a határon túlra. Sajnos klub szinten csak álom nekünk egy nemzetközi megmérettetés, hisz nekünk csak egy módja lenne, ha a magyar kupát elhódítjuk, de lássuk be ez egy kis csapattól nagyon nagy bravúr. Ezek tudatában maradt nekünk a Nemzeti Tizenegy!
Ebben az időben a csoportunk rendszeresen jelen volt a hazai válogatott mérkőzésein. Ebben az időben kerültünk kapcsolatba a címeres csapat támogatására alakult XII. Hadosztállyal. Szinte minden hazai találkozót velük szurkoltuk végig. Nekünk is tudomásunkra jutott, hogy a soron következő VB-slejtezőre Olaszországba saját szervezésű szurkolói buszt indítanak és örülnének, ha mi is velük tartanánk. Kaptunk is a remek alkalmon ,hisz az út számunkra is elérhető összegbe került.
Eljött a várva várt nap A Stadion szálló előtti parkolóban volt a gyülekező gyűltek a magyar zászlós szurkolók. Akik tele önbizalommal és bizonyítási vággyal várták az indulást. Ha emlékeim nem csalnak a buszon az egész HDO-s brigád jelen volt. Kiegészülve a busz hátulján helyet foglaló fradistákkal. A buszon helyet foglalt egy blikkes újságíró is aminek a későbbiekben még szerepe lesz. Szinte végig jó témát adott a fent említett szennylap. Az út Ausztrián keresztül tettük meg mivel a délszláv szomszédunkban még zajlottak a háborús események. A magyar-osztrák határig egy említésre méltó esemény történt egy 8-as út mentén lévő hazai benzinkútról eltulajdonított poroltó szolgáltatott némi derültséget. A határon az egyik srác útlevél híján a WC-ben keresett menedéket a „sógor” határőrök elől. Az első nagyobb megálló hajnali öt óra fele volt Padova városában. Kisebb nagyobb csoportokban elindultunk várost nézni. Sikátoros szűk kanyargós utcákon sétálgattunk. Korabeli építészeti stílusban szépen karbantartott épületek közt. A magyar sereg rá is zendített egy-két nótára. A város még javában az igazak álmát aludta ebben az időben csak egy két vendéglátó egység tartott még nyitva. Perceken belül rendőrök jelentek meg a helyszínen és a buszuk felé terelték társaságunkat. A főtéren parkoló busznál még egy közös fotó a helyi templom lépcsőin, majd mars fel a buszra és rendőri felvezetéssel hagytuk el a várost. Innen már szinte csak Parmaban álltunk meg ott viszont szinte egy egész napunk volt. A belépő jegyeinket talát a csapat szállásánál vettük át nem emlékszem konkrétan utána kisebb nagyobb csoportokba ki-ki a maga útjára indult. A sétáló utcákon ki egy fagyizóba, ki egy kocsmába ki egy pizzériába tért be. A társaság egy része egy piac szerűségen kötött ki, ahol tucatnyi sálárus (Csizmaországban ez természetes) kínálta a különféle klub sálakat. Mindenki válogathatott kedvére. A szurvenírok vásárlása után kisebb bóklászás részese volta majd egy hatalmas parkban kötöttünk ki. Ott más sok Magyar gyülekezett. Volt, aki épp az utazás fáradalmait pihente ki volt aki az „ördög bibliáját” forgatta volt aki a sörét itta. Este hét tájban volt a riadó összeállt a brigád és egységesen indult a stadion felé, természetesen zúgtak a nemzeti nóták. Az utcai árusok rémülten kapkodták be sorba a reklám tábláit és riadtan-csodálkozva nézték a vonuló tömeget. Mindenki éget a vágytól, hogy most olaszok előtt mutathatjuk meg, hogy Árpád népe is képes minőségi szurkolásra. A stadionba egyszerűen ment a bejutás. A lelátó tetején állva csodálkoztam mennyire mást egy nyugat-Európai stadion, mint hazánk földjén.
Az alsó kerítésre (műanyag plexire ami az egész szektort körbe vette kb. 3-4 m magasan) kerültek a HDO-s drapik, a miénk a felső korláton kapott helyet. A kezdésre kb. 80-100 magyar gyűlt össze a szektorba. Ebből 40 vállalta a szurkolást is. A csapatok kivonulásakor rudasok két rudasok emelkedtek. Beindult a szevezett szurkolás. Zengtek a változatos hadosztályos dalok. (amik sajnos mostanára teljesen kivesztek a válogatott meccsekről) A szurkolás az egész meccsen folyamatos és változatos volt. Szinte minden lelátói elem bevetésre került fej feletti taps, ugrálás, rudasok, két rudasok… a mérkőzés közepén egy füst is begyújtásra került melynek következtében egy műanyag szék is lángra kapott. Egy pillanatra megdermedt a levegő, hogy mi lesz a reakciója a szektor szélén sorakozó rohamrendőröknek. Hát nagy meglepetésünkre semmi… karba tett kézzel figyelték az eseményeket, úgy látszik ez feléjük természetes… Egy olasz szövegű nótával időnként némi fricskát is kaptak a helyiek. A második félidőben többször előfordult, hogy csak a mi hangunktól zengett a stadion. A meccs végén magasba emelkedtek a két rudasok melyek közül egy ss-katonát ábrázolót a szomszédba elhelyezkedő olaszok tapsvihara követett. Erre még elnyomtunk egy Mussolinit éltető dalt is ,amit szerintem nem kell különösen kommentálnom.
A hazafelé út a friss élmények kibeszélésével telt mindenki kifejtette, hogyan látja a történteket. Egy hiányzó akadt a buszon, a beszámoló elején említett újságíró. A magyar határon egyből a napilapok lapozgatásával kezdődött és felháborodottan olvastuk ,hogy botrányt okozó fiatalokról írt Padovában… Természetesen a 90 perces szurkolásról szó sem esett…
Az egész túrát összegezve egy felejthetetlen élmény és örök emlék egyben egy emlékezetes szurkolással megspékelve. Hozzá kell tenni egy kijutásra esélytelen magyar csapat sem vallott szégyent a biztos továbbjutó házigazdák otthonában. Aki ott volt az dicséret illeti mert szerintem maradandót alkottunk, ha máshol nem az emlékeinkben.

Évek múltán levonva a következtetést mikor már az említett XII. Hadosztály is lassan a múlt homályába merül. Pedig működése alatt minőségi változás lett a lelátón. Sajnos megrekedt egy bizonyos keretek között a többre hivatott próbálkozás. Szükség lenne valahára egy szervezett csoport a Válogatott meccseire is. Akit mindenki elfogad és önzetlenül oda áll klubhovatartozást félre téve. Hazánkért a válogatottért, nemzetünk dicsőségért!