Életünk eddigi leghosszabb utazása előtt, pénz, ember (mégha az előző napon megrendezett Trianon megemlékezésen is próbáltunk újjabb embereket beszervezni) és egy hibátlan járgány hiányában, csak az utolsó percekben (tényleg) derült ki, hogy nekivághatunk az oda-vissza 2400 km-es útnak. Szombaton kora délután indultunk el hárman (2 Viking) 15 éves Lada Samaránkkal, amiben nem volt jó az önindító, így minden indulás előtt be kellett tolni. Mivel Budapesten már nem tudtunk jegyet venni, ezért úgy döntöttünk, hogy vállaljuk a bizonytalanságot, és Kaiserslauternbe próbáljuk beszerezni a belépőket.
Az út a magyar-osztrák határig gyorsan telt, köszönhetően a Prázsló Hamvak, Nemzeti Front cd-knek, és a Komáromba vásárolt söröknek. Az első gondok Bécsben jelentkeztek. Mivel még sosem jártunk ott ,elég hamar eltévedtünk az idegen szemnek kissé szokatlan forgatagban. 20 perc bolyongás után végre megtaláltuk a kiutat, és folytattuk száguldásunkat a célállomás felé. Az éjszakát már Németországban töltöttük egy autóspihenőben, és vasárnap délelőtt érkeztünk meg a stadionhoz, amit az eddigi külföldi utazásainktól eltérően elég hamar megtaláltunk. Az itt lévő magyaroktól vettünk egy jegyet 10 euróért (ennyi volt a hivatalos ára),majd elindultunk városnézésre. A mérkőzés előtt kb. fél órával sikerült venni mégegy jegyet 25 euróért a jegyüzérektől.
A stadionba érve találkoztunk egy kint élő Vikingel, (így hárman képviseltük a BKV-t) majd a többi magyarral szurkolóval együtt döbbenten figyeltük a felső karéjban kijelőlt, ámde ultraszemmel nem létező vendégszektort, mely egy, azaz egy sor (!) ülőhelyből állt, közvetlenül a lépcsőfeljáró dobogója előtt és alatt (!). A "kilátást" egy sűrű kb. 3-méter magas kerítés akadályozta és az egésznek olyan hangulata volt, mint amilyet egy ketrecbe zárt állat érezhet, melynek (szó szerint is) nyakába rugdossák a jóléti társadalom minden szemetét. Ott nemhogy szurkolni nem lehetett, de állni, vagy ülni sem, úgyhogy levonoltunk a tulajdonképpeni vendégszektor elé és megpróbáltuk rábeszélni a rendezőket, hogy adjanak egy rendes szektort. Kezdetben úgy tűnt, hogy kudarcra ítéltetett a dolog de miután a főrendezővel sikerült egyezségre jutnunk, pár percel a kezdés előtt birtokba vehettük a vendégszektor melletti nyitott kis sarokszektor felső részén lévő álló (!) helyeket. Azt hiszem, hogy a fenti "ketrecben" még egy öt gólos vereség esetében is megőrültünk volna, így azonban utólag azt kell mondanom, hogy mindenféleképpen jó döntés volt lejönni.Idővel minden újonnan a felső szektorba érkező honfitársunkat hozzánk tereltek és így egy kb. 40 fős brigád jött össze a kezdő sípszóra, melynek kb. fele állt ultrákból (az első gól után kderült, hogy a kanyarunkban két blokkal odébb is elhelyeztek két, egyenként legalább húszfős magyar csoportot, bizonyítván, hogy nem csak a mi ultra-beütésű brigádunkat szorították "birkák" közé, hanem az aréna minden pontján és szegletében láttunk piros-fehér-zöld zászlókat). Mivel nagyon kevés olyan felület volt ahova a transzparensünket kirakhattuk volna, és azokon is csak kissebb zászlók fértek el, ezért a Viking drapi nem került ki, de BKV sáljaink ott lógtak a nyakunkban. A 3 nagy tábor néhány tagján kívül jelen volt az egerszegi Armada, a kanizsai Arancia Meccanica és az egykori XII. Hadosztály néhány aktivistája is. Hitetlenkedve dörzsöltük a szemünket a meglepően bátran játszó magyar csapat játékát csodálva, a pirosmezesek már 60 másodperc után eljutottak Kahn kapuja elé és a játékszer csak centiméterekkel kerülte el a kaput. Öt perccel később viszont ott táncolt a kerek a szögletesben, a vendégszektor pedig a feje tetején állt. A csapat lelkes játékának és a gyorsan jött, teljesen megérdemelt első gólnak köszönhetően végig parádés hangulat uralkodott. Úgy érzem a csapat elváráson és erőn felüli proukciójának megfelelően mi is tisztességesen teljesítettünk , hiszen a 30-40 aktív tagot számláló csoportunk olyannyira uralta a lelátót, hogy a háttérzaj dacára a stadion minden pontján és a TV-ben is tisztán hallatszott szurkolásunk. A második gól után már kezdett abszurd vonásokat ölteni a dolog: rázendítettünk a "nincsen hangotok"-ra és a "harmincan vagytok"-ra, szapultuk az "imádott" délkeleti szomszédainkat. A második félidőben két háttal szurkolást és felelgetős éneket is beiktattunk , ment az olézás és negyedórán keresztűl a "Magyarország alé". A lefújás előtti percekben az "Oh wie ist das schön"-kezdetű fricskával piszkáltuk a németeket majd megmutattuk a maradék harminchatésfélezernek, hogy miként kell a kapu mögötti járdán álló fanok dobolását a szurkolásba bevonni: ...tam-tam "Ungarn". A váratlan győzelmet a játékosokkal ünnepelve, a tíz perc alatt teljesen kiürűlt stadiont csodálva, néhányan azt fejtegettük, hogy milyen lett volna ez a túra és ez a meccs egy ütős brigáddal, egységes vendégszektorral és hónapok óta jól szereplő válogatottal, ha már 40-en is akkorát dörrentünk a lelátón, hogy tisztességesen hallatszottunk?!
Egy rövid sörözést követően egyből indultunk haza öreg Ladánkkal, amiben már alapjárat sem volt. Hajnali 4-kor pedig már semmi se működött benne, kivéve az elakadásjelzőt. Kifogyott az olaj, pedig az olajnyomásjelző nem is jelzett. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy ketten elmegyünk stoppolni, és keresünk egy benzinkutat. Mivel nem volt miniszoknyánk, valamint nagy mellünk, és a két napos utazás után sem voltunk elég szexisek, természetesen senki nem vett fel minket. Körülbelül 2 km-t bandukoltunk az "utánozhatatlan" német napfelkeltében, amikor belefutottunk néhány teherautót ellenőrző sváb zsernyákba. Miután útleveleinket bezsebelték , "felhomályosítottak" minket , hogy a legközelebbi benzinkút további 4 km-re található. Keservesen elértük a kutat és megvettük a szükséges olajat. A visszafele úton ismét elkaptak minket a zsaruk, de meglepetésünkre elvittek a lerobbant Samaráig. A helyszínre érve újra kibújt belőlük a gonosz, és megbüntettek minket 30 euróra, mert nem volt kitéve az elakadásjelző háromszög. A büntetés kifizetése után már nem maradt pénzünk benzinre, de nem is volt rá szükség, mert a Lada motorja végképp kilehelte a lelkét. Ekkor egyikünk kicsit pánikolni kezdett, ami hamar elmúlt, mert megállt egy német fiú, aki elvontatott minket egy faluba.(jellemző az ottani viszonyokra és autókra, hogy a srác a vontatóhorogról azt sem tudta mi az) Mivel mobilunkon csak sms-ezni tudtunk, ezért kerestünk egy nyílvános telefont, (később kiderült, hogy a faluba egyetlent) ami persze nem működött. Ezért egyikünk elment stoppal egy másik faluba telefont keresni. Csak délután ért vissza, azzal a hírrel , hogy csak szerdán tudnak értünk jönni. Szerencsére engem felhívtak otthonról, de a mi autónk szerelőnél volt, ezért anyám egyik kollégája jött értünk. Némi késéssel, mert Hegyeshalomnál nem engedték át a határőrök a begipszelt lába miatt. Végül este 11 körül érkezett meg, persze azt egyikünk se tudta, hogy nem tudja a kocsit elvontatni, csak minket visz haza. Egy rövid vitát követően nekivágtunk a hazafele tartó útnak,amit nagyrészt alvással töltöttünk. Kedden délbe hullafáradtan érkeztünk meg Pestre, és hálás köszönettel búcsúztunk el megmentőktől. (Egy héttel később egyikünknek még újra vissza kellett mennie a lerobbant autóért.) Így ért véget ez a kirándulás, de még így is azt mondjuk, hogy megérte. HAJRÁ MAGYAROK!!!
_________________