Montenegro-Magyarország
Ilyen még úgyse volt...
Péntek éjfélkor indultunk egy 50 fős busszal, kb. 30-an. Az utazók nagy része most is főleg Kispest szimpatizánsok voltak, de egy MTK, és egy Debrecen szurkoló is helyet foglalt a buszon. Az utat Szegedig a szokásos italozással, beszélgetéssel töltöttük, néhány megállóval tarkítva. Szegeden felvettünk 2 Vásárhely szurkolót, majd a társaság nagy része alvásra adta a fejét. Hajnali fél hatkor már Belgrádban ébredtünk. Szinte leírhatatlan, amit ott láttunk: undorító mocskos panelházak, melyeknek tövében (szintén undorító, és mocskos) putrik voltak, mindenhol szemét, és persze cigányok. Az autópálya sajnos csak eddig tartott, így innentől már jóval lassabban folytattuk az utunkat. Már délután fele járt az idő, amikor még mindig Szerbiában kóvályogtunk, ahol kb. 200 méterre előttünk néhány pályamunkás, kezdte felbontani az utat rendőrök társaságában. Azt mondták 2 óra, mire befejezik. Megfordulni az út keskenysége miatt nem tudtunk, ezért maradt a várakozás, amit focizással, énekléssel, és néhány görögtűz begyújtásával töltöttünk. Már bőven lejárt a 2 óra, amikor végre ismét elindulhattunk. Többen megnyugodtak, mert ha sietünk, és a határátkelésnél is szerencsénk lesz (nem volt), akkor kezdésre odaérhetünk. A szerb-montenegrói határnál (ami mindössze néhány nevetséges bódéból állt), több száz méteres sor fogadott minket. Ráadásul mindkét határőr legalább háromnegyedórán keresztül szöszmötölt az útleveleinkkel az egyik bódéban. A montenegrói határőr bénázása közben, néhány embernél elszakadt a cérna: le tódúltunk a buszról, és elkezdtünk üvöltözni, hogy jó lenne már sietni. Ekkor ért oda néhány rendőr, akik feltereltek minket a buszra, és az ő felvezetésükkel indulhattunk tovább. A buszon érezhető volt a feszültség, mert a meccskezdésig már csak egy óra volt hátra, és a montenegrói útviszonyok sajátosságai miatt (a szerb és a montenegrói tájak felfoghatatlanok a magyar hegyekhez szokott szemnek-az út egyik oldalán szakadék, a másikon több 100 méter magas vízszintes szikla, ami olyan közel volt a buszhoz, hogyha az ablakból kinyújtom a kezem, akkor elérem. Persze az út közben végig kanyargott), maximum 60-al tudtunk haladni, pedig Podgoricáig még legalább 160 km hátravolt. Amikor valaki nem húzódott elég gyorsan félre a rendőrautó elől, hangosan kiabáltunk, és mutogattunk az ablakon kifele. Megállásról, pedig már szó sem volt, folyóügyeit mindenki az üres üvegekbe csorgatva intézte, mivel a buszon a retyó nem volt jó. Esélyeinknek az sem kedvezett, hogy közben besötétedett, és az eső is eleredt. Már ment a második félidő, amikor még mindig 60km-re voltunk a helyszíntől. Ekkor döntöttünk úgy, hogy vége. Egy útszéli étterembe tudtuk megnézni az utolsó 20 percet, ahol a rendőrök intéztek mindenkinek egy ingyen sört, majd ettünk, ittunk és visszafordultunk. A hazaút letargikus hangulatban telt, csak a berakott Bud Spencer dvd-ktől lett egyeseknek jobb kedve. Az egész történet érdekessége, hogy Podgoricába 19 óra alatt nem értünk le (pedig Belgrádba-ami elvileg félúton van- alig, több mint 5 óra alatt megérkeztünk -egyesek aggódtak is, hogy túl korán célba érünk), míg Pestre 14 óra alatt megérkeztünk. A történtek ellenére sem bántam meg, hogy elmentem, a Kispestiekkel újra jót buliztunk -azóta több meccsükre is elhívtak, és azzal vigasztaltuk egymást, hogy Moldova minden bizonnyal jobban fog sikerülni.
HáZé
|