Miután kiderült, hogy a nem túl távoli Dabasra szólította aranylábúinkat a kupasorsolás, gondoltuk, hogy idénykezdet ide, nyaralás oda, mi bizony ha hiányos létszámban is, de a tiszteletünket tesszük a meccsen. Lehet, hogy az esti tüzijátéknak köszönhetően, vagy ki tudja minek, de az induláskor mindössze ketten voltunk, akik vállalták az utat a brigádból. Szerencsére hozzánkcsapódott egy idősebb BKV drukker és egy szabadnapos játékosunk is, így négyen vágtunk neki a mintegy 50 km-nek. Az út eseménytelenül telt, főleg, hogy ezúttal alkohol nem került a fedélzetre. /Igaz a legnagyobb alkeszok most nemjöttek velünk..../

A pályához érve döbbenten vettük tudomásul, hogy a kupa meccs egyáltalán nem hozta lázba a hazai nézőket, kezdés előtt fél órával jó, ha vagy húsz-harminc néző lézengett a pálya körül. A meccsre nem érdemes sok szót vesztegetni, megszereztük a vezetést egy kóbor támadásból, és ennyi. Ezzel a csapatunk részéről le volt tudva a meccs, nagyon még futni sem voltak hajlandóak, nemhogy focizni. A dabasiak ezt könyörtelenül ki is használták, lőttek egy gólt, majd mégegyet, aztán húzták az időt, igaz megtehették, ők álltak továbbjutásra. A mi csapatunk viszont tovább kínlódott, szenvedett, semmi sem jött össze, igaz nem is szaggatták szét magukat a fiúk. Az eredmény ezek után nem is lehetett más, mint a szégyenteljes búcsú az NB-III-as csapat otthonában a Magyar Kupától. Szurkolásban mi sem alkottunk maradandót, ez a túra is bevonul az "ottvoltunk legalább" kategóriába... igaz ilyen futball láttán inkább elmegy az ember kedve mindentől, büntetés volt végignézni a meccset. A csapat a végén még a jelenlétünket sem köszönte meg, gyorsan besunnyogtak az öltözőbe, majd mi is amilyen gyorsan csak lehet, távoztunk a helyszínről.

Ettől csak jobb jöhet, hajrá BKV!