Számunkra ismét kezdetét vette az idény (ezúttal mindössze két hónap kihagyással), bár az NBII-es szezonkezdet még egy hónapig várat magára. Ezúttal is úti célunk a Felvidék volt ( mind a tavalyi idényben többször is). A mai nap egyik történelmi városunk Kassa volt a végállomás. Több szempont is vezérelt minket, hogy ezen a meccsen mi is ott legyünk:
- rég voltunk már egy igazi jó túrán
- mégis csak magát Szlovákiának nevező államalakulat második legnagyobb városa
- oly sok neves magyar személy neve köthető ehhez a településhez.
Ketten ismét egy hosszú hétvége zárónapja volt ez az út, mivel már az előző este hangoltunk a Csepel Sziget fesztiválon Szigethalmon. Cool Head Clan, Lord és Blues Company, hogy csak a nevesebb fellépőket említsem. Persze az este olyan jól sikerült, hogy a tervezett tíz órai indulás ezúttal csak a „késés határon” belül, mindössze fél órát csúszott. Ekkor csatlakozott hozzánk harmadik társunk is. Kb. kilenc – negyed tíz tájban értesültünk róla, hogy csapatunk Monoron játszik felkészülési meccset, de ekkor már az idő kevés lett volna a program átszabásához.
Így célba vettük a keletnek tartó sztrádát és meg sem álltunk 30 Km-en belül. A szükségletek elvégzése mellett „anyagbeszerző –és árufeltöltő” társunk ezúttal az autó folyamatosan fogyó készleteit töltötte némi folyadékkal és nassolni valóval. Utólag jutott eszébe, hogy kihagyta felíratni a kártyájára a hűség pontokat, de talán így jobban megérte a tranzakció. Haladtunk is tovább célunk felé, mert nem a benzinkúton akartuk tölteni a városnézésre szánt időt. Az ismételt megállóig már sikerült vagy 35-40 Km-t is megtenni. A program hasonlóan alakult… Annyira belelendültünk, hogy nem kell megállni, meg a sztorizgatás is a tetőfokára hágott, hogy a miskolci leágazáson túl is szaladtunk. Mindössze kb. 20m-t kellett tolatni a leállósávon, de mindenki hüledezett, máig nem értem miért? Észak felé fordulva zavartalanul haladtunk tovább egy nagyobb megállót tartottunk a határ előtt lévő hazai olajtársaság kútján. Kassa város térképet keresve, de nem találva csalódottan léptünk ki az ajtón. Ezt az arcátlanságot társunk se tűrte, némi fájdalomdíjként egy milka csokival távozott. A határnál mindössze egy kis uniós valuta váltására álltunk meg, majd a túloldalon beszereztük a kívánt navigációs eszközt. A hátralévő 25-30 Km szinte elröppent azon vettük csak magunk észre, hogy a városhatáron fényképezkedünk. Haladtunk egyenest a városközpont felé egyszer csak egy szovjet katonai emlékhely tárult elénk a maga kis önkényuralmi jelképekkel (sarló, kalapács) ellátva. Innen sétálva jártuk be a belvárost. Csalódnunk nem kellett a látvány terén szép korabeli épületek sokasága tárult elénk. Egy motoros felvonulásnak is szemtanui lehettünk. Egy kicsit elhagyva a központot egy mellék utcai sörözőt is találtunk. Kívülről nem túl biztató jelekkel. Belépve egy hangulatos kerthelyiség fogadott. Persze főszereplővé ismét társunk vált és ecsetelte miként „amőbázna” a pultos lánnyal. Asztalunkhoz leülve magyar szóra lettünk figyelmesek. A mellettünk lévő asztalnál lévő idős házaspár iszogatott így szieszta időben. Egy rövid ideig beszélgetésbe is elegyedtünk velük. Talán az idős úrnak még megadatott, hogy lehetett magyar állampolgár, ami minden határon túli magyar alanyi jogon megérdemelne. Lassan visszafelé vettük az irányt, bár egy rövid étkezésre megálltunk egy kifőzde jellegű étterembe. Ismét letértünk a főútról az egyik sikátorban a kirakatból maga Lenin és társai mosolyogtak ránk korabeli újságokból és plakátokról. Gyorsan tovább is álltunk. Lassan a stadion megkeresése szerepelt a programban. Két lehetséges választás közül az 1. FC Kosice stadiont vettük célba. Legalább ötször körbejártunk, de elég lepusztultnak és kihaltnak tűnt minden, még a meccs előtt egy órával se utalt semmi, hogy itt bizony focimeccs lenne. Autóval ripp-ropp átértünk a városon és a Lokomotive stadion felé haladva egy kisebb, stadion mániásoknak való korabeli fedett lelátóra lettünk figyelmesek. Idő hiányában ezt megtekinteni már nem volt időnk. A pályához érve épp a vendég bejáratot keresve máris ráakadtunk a Szerdahelyi szurkolókra. Minket meglátva már barátként fogadtak minket és belépőjegyekkel ajándékoztak meg. Köszönjük! A szektort elfoglalva félórával a meccs előtt szinte üresen kongó stadion fogadott minket, bár meccs kezdetére is kb. 1000 néző jött össze egy ekkora városban. Hatalmas szurkolásba nem kezdtünk bár tudva Szerdahelyről ez a leghosszabb túra (több mint 400 Km) és a csapat tavaszi gyengélkedése a jelenlévő 25 embertől a megjelenés is dicséretes. A hazai tábor mintegy 150 főből álhatott, elég jó szurkolást produkált miután belelendültek és az eredmény is számukra kedvezően alakult. Bár a meccset alapul véve különbség nem látszott a két csapat között. Ellenséges légkör ezúttal nem uralkodott. Mindössze mikor egy Kassai a földön maradt szólalt meg a megafon szirénája fricskaként. Ekkor kaptunk a hazaiaktól egy MOCSKOS DAC-ot! Remek magyar kiejtést tapssal díjaztuk. Szünetben egy üdítőre és egy hamburgerre is meghívtak minket, amit ezúttal is köszönjük. Más egyéb érdekel a meccsen nem történt. Hazafelé kétfelé vált a tábor egyik fele Rimaszombat felé Szlovákián keresztül, másik velünk Magyarországon keresztül autópályán választották a haza utat. Még az ide úton meglátogatott kúton (most tankoltunk is) futottunk össze a Szerdahelyiekkel. Ismételten jó utat és minden jót kívántunk egymásnak és megígértük, ha tudunk jövő héten hazai meccsen is ott leszünk.
A hazaút már sok eseményt nem tartogatott, de azt hiszem ennyi élmény is elég egy napra, kb. fél egy környékén értünk Budapestre.

Sanyi-Hungaria