Ezekben az években általában csak az utolsó percekben derült ki, hogy utazunk-e vagy sem. Az úticél teljesen mindegy volt: meccs, koncert, bármi. Nem volt ez másként ezen a napon sem: szombat délelőtt ülök otthon, nézek ki a fejemből, mikor megcsörren a telefon. Sanyi üdvözöl, majd a szokásos mondandóját hadarja el: Zoli, cuccolj! Megyünk Pápára, egy óra múlva a Keletiben. Csá! Nem volt mit tenni, felöltöztem, magamhoz vettem néhány sört, majd irány a Keleti Pályaudvar. A helyszínre érve gyorsan lebasztam az útitársam, megvettem a jegyet, majd vonatra szálltunk. Mivel a néhány héttel ezelőtti lengyel-magyar meccsről maradt még némi szlovák koronánk is, ezért úgy döntöttünk, hogy leszállunk Komáromnál, és ott költjük el sörre. Az elkövetkező években, ez a megálló rendszeres lett. Pápára érve semmi nem jelezte, hogy ma másodosztályú meccset rendeznek a városban, sőt a pályaudvartól a stadionig vezető úton (amit futva tettük meg, mert nem akartuk lekésni az első perceket) embert is alig láttunk. Ehhez képest majdnem 800 néző gyűlt össze a lelátókon, akik lelkesen "Hajrá PELC"-eztek a mérkőzés folyamán.
A pápai sporttelepen akkoriban (szerncsére) még nem a mai "áldatlan állapotok" uralkodtak. A technikai vezetőnk a főbejáratnál várt minket, és itt mentünk be mindenféle motozás és akadékoskodás nélkül a vendégszektorba. Miután kiraktuk a drapikat, előkerültek a "fácánok" a táskákból, és az első félidőben ezt kortyolgattuk, csak néha szurkoltunk. Sörözésünket látva mindössze egy biztonsági őr jött oda hozzánk, és megkért minket, hogy lehetőleg az üvegeket a szektor alján tároljuk és ott is igyunk, hogy más ne lássa. (Ehhez képest néhány hónappal ezelőtt mi volt: még a műanyag poharakat se vihettük be... no comment.) A "fácánozás" jó hatással volt ránk, ezért a második félidőben már többet szurkoltunk (minimum 30 percet), de nem a legjobb hangerővel.
Meccs után a szokásos pacsi-elmaradás után az állomáshoz vonultunk, és vártuk a vonatunkat. Ezután már semmi érdekes nem történt, a hazaút nagyon unalmas volt.